Ne féljetek – a haláltól

A félelemről írt sorozatom bevezetőjében említettem már, hogy szinte minden félelmünk a halálfélelemben gyökerezik. Az ismeretlentől, az elválástól, a szenvedéstől, a megsemmisüléstől, a befejezetlenségtől való félelem és sorolhatnám még.

A fő kérdés: megsemmisülünk, vagy van élet a halál után? A halálé az utolsó szó, vagy a halál csak az új életbe vezető ajtó?

De nemcsak a filozófia, a teológia szintén foglalkozik ezzel a kérdéssel, s az irodalomban is újból és újból felbukkan: mit remélhetünk a halál után?

Az orosz író, Tolsztoj többek között az Iván Iljics halálában foglalkozik vele. Egy magas rangú törvényszéki bíró példáján keresztül tárgyalja ezt a témát. Nem is az élettől való elválás vált ki félelmet Iván Iljicsben, hanem az a tény, hogy visszatalál önmagához, s közben felfedezi, hogy élete nem az igazi volt. Halálának tragédiája abban rejlik, hogy már nem tudja kijavítani életét. A haláltól való félelem itt a befelé tekintésből, s annak mentén a meg nem élt életből ered. Kívülről talán sikeres ez az élet, ám belülről nyomorúságos, kapcsolat nélküli. A főhős elhaladt az élet mellett anélkül, hogy élt volna. A halál véglegességével való szembesülés idézi elő félelmét.

Mitch Albom a Kedd esti beszélgetések című könyvében a főhős, Mori professzor így fogalmazza meg ezt a tapasztalatot egyik volt növendéke, Mitch számára: „Tanulj meg meghalni, és megtanulsz élni!” Ezért halála előtt elmondja Mitchnek, hogy valójában mi fontos az életben. Mitől leszünk boldogok, kiegyensúlyozottak, hogy békességgel a szívünkben nézzünk szembe a halállal. 

Az evangéliumokban egyértelműen a Feltámadottal való kapcsolat tapasztalata adja meg a békét. A Feltámadott békét kíván nekik. A béke az Ő húsvéti ajándéka. „Mivel a halál legyőzetett, meggyógyult a belső meghasonlottság, amelybe a halálfélelem űz minket” – írja Anselm Grün.

A halál, külön diszciplína is lehetne, amiről elmélkedni kellene. Itt csak egy egyszerű leírásban reflektálunk erre a minket gyötrő kérdésre. A halál és Jézus feltámadásának üzenete az egész Szentírás összefoglalása. Jézus olyan Isten, aki kiszabadít minket a halál szorításából, kiszabadít a gödörből.

Van egy tanmese, ahol egy férfi az útján egy mély szakadékba zuhan. Segítségért kiált, mikor éppen arra jár Konfucse, és így szól az emberhez: „Nézd! Letértél az igaz útról, most ez lett a következménye.” Nem sokkal később Budha is arra jár. Ő is hallja a segélykiáltást. Budha így szól az emberhez: „Fogadd el az élet által rád mért sorsot, amit most el kell viselned.” Végül Jézus közeledik az ember felé. Mikor hallja kiáltást, nem szól semmit. Lemegy a szakadékba és kihozza a szerencsétlenül járt embert a vállán.

Megalázta önmagát, és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten fölmagasztalta és minden mást fölülmúló nevet adott neki.” (Fil2,8-10)

Mitch Albom, a Kedd esti beszélgetések című könyvében így beszélget a volt tanítványával a halálról: „Mindenki tudja, hogy egyszer meg fog halni, de nem hiszi el. Fél szembenézni a halállal. (…) Ha tudatában vagyunk annak, hogy meghalunk, sok mindent másként csinálnánk. Felkészülnénk rá, hogy ez bármikor bekövetkezhet. Megkérdezhetném: Ma lesz a napja, hogy meghalok? Készen állok rá? Megtettem-e mindent, amit tennem kell?” – sokkal kevésbé lenne félelmetes a halál. „Mihelyt megtanulunk meghalni, megtanulunk élni.

Ha szembenézek a halállal, változik valami? – kérdezte Mitch. Professzora így válaszolt: Nagyon is. Az ember elveti az ostobaságokat, és csak a lényeges dolgokra figyel. Amikor ráeszmélünk, hogy meg fogunk halni, egészen másként látunk mindent. Mori, az ablak felé mutat: – Látod ezt? Te kimehetsz oda, amikor kedved tartja. Bolondozhatsz, rohangálhatsz az utcán fel-alá. Nekem ez már nem áll módomban. Én nem mehetek ki. Nem rohangálhatok. A lábamat nem tehetem ki anélkül, hogy ne kellene félnem a rosszulléttől. Ezért én sokkal jobban értékelem ezt az ablakot, mint te. Igen. Minden nap kinézek az ablakon. Figyelem a fák változásait, a szél erejét. Olyan ez, mintha az idő múlását látnám az üvegen keresztül. Mert tudom, hogy az időm már csaknem lejárt. Úgy csüggök a természeten, mintha minden jelenségét most látnám először. És ekkor megkérdezem: Ma lesz a napja? Ma lesz a napja?

Hozzád, Veled, Neked,

Mondani egy utolsó éneket,

Imában ömleni eléd,

Legutolsó, de hűséges cseléd…!

De jaj! Ha nem igaz!

Szobám csupa por,

Kertem csupa gaz,

Csupa lelógó tört faág,

A templom messze, a könyv nehéz,

Ólomcsizmában toporog az ész.

És mégis, mégis, Ő van itt,

Immár tőlem el nem veszik.

Nap nap után, éj éj után

Én Téged hívlak, Miatyánk…

…Akarom élni az egész hitet,

Szeretni, ahogy Isten szeret,

És bízni, bízni akarok,

Abban, amit a Krisztus hozott.

Nem érzem, nem is gondolom,

De akarom, akarom, akarom.

(Sík Sándor: A néma Miatyánk)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük