„Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el. Lépjünk tehát bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid4,15-16)
Vigasztaló sorok. Tudjuk, hogy ontológiai képtelenség, hogy Jézus, az Atya fia bűnt követett volna el, de vigasztaló, hogy mint valóságos ember ne élte volna át a kísértéseinket. A ránk törő kísértésekért ugyanis nem vagyunk felelősek. Hogy miként reagálunk ezekre, az már a mi döntésünktől függ. Reagálhatunk bűnös módon gondolatainkra, a bennünk megszülető képekre, a tudattalanunkból felmerülő álomképekre. Elkövethetjük a bűnt gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással, de érzéseinkért nem vagyunk felelősek.
Így akármilyen hihetetlen, a bénító félelem érzését Jézus is megtapasztalta. Vagyis, lebénulhatok. A testem elkezd remegni, mint Jézus teste ott az Olajfák hegyén a kertben imádság közben. Hogy megnyugodjon, kívülről jön a segítség. Egy angyal megvigasztalja. (Lk22,39-46)
Bénítólag hat ránk a tömény rosszindulat és gonoszság is. Egy názáreti látogatása alkalmával meg is jegyzi az evangélista, hogy a jelenlévők megbotránkoztak benne. Hitetlenségük miatt „nem is tudott ott csodát tenni.” (Mk6,1-6)
Egy lelkésztársam is átélte a rosszindulat és a megvetés bénító hatását. Súlyos depresszió miatt, vasárnap közeledtével, hogy aznap miséznie kell a hívek előtt, a gondolat lebénította. Egyszerűen nem tudott megmozdulni. Estefelé már lassan magához tért. A közösség persze nem értette, vagy nem akarta megérteni állapotát. Lustának, érzéketlennek tartották. Ez persze csak növelte a benne lévő bénító érzéseket.
Megbéníthat a félelem az ítélettől. – Mit gondolnak a többiek? – Nem követhetek el hibákat. Félek, hogy kritikát kapok. Próbálunk észrevétlenek maradni és rendesen viselkedni. Nem merek megszólalni a csoportban és bénultan ülve (vagy fekve) maradok.
Ilyen bénultságok gyakran vannak a Bibliában. Kívülről jön a gyógyító impulzus, de nekem kell végül is talpra állnom, nekem kell az ágyat a hónom alá venni. (Mt9,1-8; ApCsel3,1-12)
Nem várhatjuk meg, míg teljesen elmúlik a félelem. Betegség, bénaság, bizonytalanság és gátlás. Hónunk alá kell venni és azokkal együtt el kell indulni. Ha nem tagadom le, a félelem egy idő után elveszíti jelentőségét. Megengedem az izzadást, szeretettel nézek rá, és egy idő után elveszíti bénító hatalmát. Ha bevallom, ezáltal a bénaságomat viszonylagossá teszem.
Mit kezdek a félelmeimmel? Megengedem őket, szabad félnem?
Fontos tudnom, hogy tulajdon értékeim mélyebben fekszenek, mint ahol élek. Mások véleményénél mélyebben találhatók értékeim.
Ezáltal új, nagyobb szabadság nyílik számomra a gyógyulás útján.
Ezzel együtt jó tudni, hogy bizalmatlansággal szemben a bizalom, az odafigyelés; a rosszindulattal szemben a jó szándék, a dicséret, a biztatás reptethet minket!
Izaiás próféta írja:
„Hát nem tudod, és nem hallottad még,
hogy örökkévaló Isten az Úr?
Ő teremtette a föld határait.
Nem lankad el és nem fárad el,
s bölcsessége kifürkészhetetlen.
Erőt ad a fáradtaknak,
és gyámolítja a kimerültet.
Még a fiatalok is elfáradhatnak,
ellankadhatnak,
az ifjak is összeeshetnek erőtlenül.
De akik az úrban bíznak,
új erőre kapnak,
szárnyra kelnek, mint a sasok.
Futnak, de nem fáradnak ki,
járnak-kelnek, de nem lankadnak el.”
(Iz40,28-31)