A mai pszichológusok, szociológusok általános véleménye, hogy a társadalomban egyre több a magányos ember. A kapcsolatnélküliség, társtalanság kínzó élményével együtt egyre inkább növekszik a félelem az emberekben.
Egy lelkigyakorlatozóm arról panaszkodik, hogy az utóbbi időben a férje meghalt, egyre inkább kínozza a magány és a félelem. Édesanyját is elveszítette, a gyerekek kiröpültek a házból, és így teljesen egyedül maradt. Egyfajta szorongásról beszél, melynek nyilvánvaló oka a társtalanság. Mindent egyedül kell megoldania, nincs senki, akivel legalább megbeszélhetné dolgait.
Döntő segítség egy közösség, hogy legyőzzük az elkülönültségben fellépő szorongást. Talán nem véletlen, hogy sok honfitársunk, akik idegen közegben, külföldön vállaltak munkát, sokszor egyedüllétre, félelemre hivatkoznak, mikor végül is úgy döntenek, hogy inkább visszajönnek az anyaországba.
A Roma Szakkollégiumban hallottam többször a növendékektől: „Annyira jó, hogy van ez a kollégium. Nagyon egyedül éreztem magam az egyetemi közegben, kollégiumban. Mint csodabogárra néztek rám a többiek, aki más, mint ők. Most, hogy itt vagyok a szakkollégiumban, úgy érzem, otthon vagyok. Ismert a nyelv, ismert a kultúra, amiben eddig nevelkedtem. Minden szorongásom, félelmem eltűnt. Este hazaérkezem az enyéim közé! Ez annyira jó! Érzem, hogy szeretnek, elfogadnak!”
Szeretni és szeretve lenni. Az egyik legalapvetőbb emocionális szükséglete az embernek. Ahol szeretnek, otthon lehetek. Az lehetek, aki vagyok, nem kell megfelelnem.
A cigányság talán sokszor azért agresszív a többségi társadalom tagjaival szemben, mert nem érzi szeretve magát az emberek által. A leértékelő megjegyzések félelmet keltenek bennük. Nem kívánt része vagyunk a társdalomnak. A tudattalanban ott a félelem, mikor fognak kitelepíteni, félretenni, gettóba zárni stb. Mikor tesznek ki az állásomból? Évszázadok szörnyű megkülönböztetése ültette el ezeket az érzéseket, gondolatokat a szívükbe.
Szükségünk van a védettség és a hordozottság élményére, hogy jobban boldoguljunk félelmeinkkel. Végeredményben a szeretet élménye fontos, hogy ne félelemmel reagáljunk a kívülről érkező fenyegetésekre, hanem bizalommal, és azzal a reménnyel, hogy megbirkózunk az élet kihívásaival.
„Ha Isten velünk, ki ellenünk!”- írja Szent Pál (Róm8,31). Azért küldte hozzánk a Fiát, hogy megmentsen minket. Senkit nem akar elveszíteni közülünk, akit az Atya Rá bízott. „Ki ragadhat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? … Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasságok, sem mélységek, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm8,35-39)
„Senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn15,13) Ez a szeretet nem hagy magunkra. Nem érezzük, hogy a kereszt tövében egyedül vagy magányosak lennék. Ez a szeretet sorsközösséget vállal velünk. Nagy empátiával viseltetik irántunk.
Figyeljük szavait:
„Ne féljetek!” (Mt10,26)
„Elmegyek, de majd visszajövök hozzátok.” (Jn14,28)
„Nem hagylak árván titeket.” (Jn14,18)
„Ne féljetek, én legyőztem a világot.” (Jn16,33)