Félek az Úrtól, vagy félem az Urat? Jó kérdés. A különbség óriási.
Félek az Úrtól: Egész életemben a büntető és bíráskodó Istenről hallottam. Mindent lát, mindent hall, mindent tud. Elrejtőznék előle, de nem lehet. Rettegve várom a pillanatot, hogy mikor csap le rám.
Félem az Urat: Ő az, aki egész életem folyamán irgalmasan néz rám, gondomat viselte, segített/segíteni akart. Köszönöm, hogy szeretsz, elfogadsz, mellettem állsz, akkor is mikor elhagytak, becsaptak, félrevezettek. Hallgatok Rád!
Mindkét jelleg hozzátartozik az egészen más Isten hiteles megtapasztalásához.
„Hagyatkozz az Úrra, bátran cselekedj, szíved legyen erős, és bízzál az Úrban!” (Zsolt26,14)
Van kemény szeretet, mely félelmet okozhat a szívben, de valójában a javamat akarja:
„Szíved minden bizalmát Istenbe vesd,
saját értelmére ne igen hagyatkozz.
Minden utadon próbáld felismerni,
Ne tartsd magadat bölcsnek. …
Ne hárítsd el fiam, az Úr intelmét,
és ne állj ellen a dorgálásnak.
Az úr megfeddi azt, akit szeret,
mint apa a fiát, akinek jót akar.
Boldog ember, aki megtalálta a bölcsességet,
az az ember, aki okosságra tett szert!”
(Példabeszédek 3,5-6;11-12)
A népi bölcsesség azt mondja: „jobb félni, mint megijedni”. Vagyis jobb engedelmeskedni, hallgatni a jó szóra, semmint félni a következményektől!
Meghamisítottuk a félelem és az istenélmény közötti összefüggést. A félelem megnyitja az embert Isten számára. Mintegy kapuként, amelyen keresztül a vallásos élmény betör az ember szellemébe. Akkor látunk minden lét mélyére. S a világ új fényben tűnik fel előttünk. A félelem nemcsak elválaszt, hanem arra is ösztönzi embert, hogy Isten felé forduljon.
Anselm Grün, bencés szerzetes írja, amikor a szeretet és a félelem egyesüléséről beszél: „A két pólus összetartozik, hogy a szeretet egyre mélyebbé váljon. A szeretet legyőz minden félelmet, másrészről a félelem elmélyíti a szeretetet. Ez adja a szeretet valódi erejét. Soha nem tudjuk egészen feloldani a félelem és szeretet közötti feszültséget. A feszültség adja a szeretet valódi erejét. Ám akkor ez olyan szeretet, amelyet nem a félelem határoz meg, hanem amely a félelmet mint belső momentumot hordozza magában, és éppen így győzi le.” Az istenfélelem e fajtája megszabadít minket az emberfélelemtől. Ha féljük Istent, elmúlik az emberektől és ítéleteiktől való félelem. Így látta már ezt az ószövetségi író, Sirák fia is: „Aki az Urat féli, nem veszti el reményét, nem reszket, mert Isten a reménysége.” (Sir34,14)
A mai lélektan helyesen látja, hogy nem az a cél, hogy teljesen legyőzzük a félelmet, mert ezáltal az az erő hiányozna az embernek, ami által reagálni tud a veszélyekre. Ha a félelem nem lépi át a helyes mértéket, akkor fokozza az elevenségünket.
Az elmúlt hetekben nővérem lánya késő este még nem érkezett haza a gyerekekkel. Mi lehet az unokákkal? Csak nem történt baj? Telefonon nem érték el egymást, így a feszültség csak tovább növekedett. Aki aggódik gyermekéért; az aggodalom, féltés elmélyíti a gyermeke iránti szeretetet. Vannak emberek, akik a félelem, a féltés nélkül nem tudnak igazán szeretni. A félelem tehát megnyitja érzékeinket az élet titka számára.
Stefan Zweig írja: „A félelem sok költőt és zenészt segített teljesítményéhez. Megnyitotta szemüket és fülüket az emberi élet titokzatosságára. A félelem ezért fűszerhez hasonlít, csak tőle lesz igazán íze az életnek.” Ezért érvényes a mondás: „Egy félelem nélküli ember borzalmas lenne.”