Kisgyermekkorom egyik legkínzóbb emléke, hogy a szobában vagyok a járókában és hiába sírok, ordítok, senki nem jön segítségemre. Anyai nagyanyám ott fekszik a másik szobában. Agyvérzése miatt nem tud odajönni hozzám, hogy megnyugtasson. Talán hallom a hangját, de nem látom, és nem érzem ölelését.
Végtelen hosszú időnek tűnik, míg megérkezik anyám és a karjaiba vesz.
Sokan mondják, hogy az elhagyatottság érzése a kisgyermekkorra nyúlik vissza. Minél korábban éli át egy gyermek az elhagyatottság élményét, annál mélyebben vésődik lelkébe ez a tapasztalat.
Egyáltalán nem érzem, hogy ez az élmény határozta volna meg gyermekkoromat, de kétségtelen, ez az első tapasztalat, amihez visszaemlékezéseimben, időben vissza tudok nyúlni.
Vannak gyerekek, akik több napra kórházba kerülve élnek át hasonló élményt. Elhagytak, talán soha nem jönnek értem. Hogy enyhítsék a gyerekek kínzó félelmét? Így jöhetett létre a „Piros Orr Doktorok” mozgalma, néhány kórház gyermekosztályán.
Ugyancsak drámai nyomokat hagyhat bennünk a kiskorban bekövetkező válások a szülők között. A gyerek sokszor önmagát hibáztatja a történtek miatt. „Mit tettem, hogy magamra hagytak?” Ilyen embereknek később minden búcsú nehezükre esik.
Szörnyű tragédia lehet, hogyha egy gyermek balesetben elveszíti szüleit. Szükség esetén nem tudnak a szülőkhöz bújni. Sokszor még a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik sem pótolják ezt a hiányt.
Hogyan bánjunk az elhagyatottságtól és a magunkra maradástól való félelmünkkel? Jézus többek között ezt mondja nekünk: „Ugye, két verebet egy fillérért adnak? S Atyátok tudta nélkül egy sem esik le földre. Nektek minden szál hajatok számon van tartva.” (Mt10,29-31) Ha Isten törődik a verebekkel, amelyek egy fillért érnek, mennyivel inkább fog velünk törődni! Isten kezében vagyunk. Tud rólunk.
Két terápiás út:
1.-Helyezzük magasabbra önértékelésünket. Értékes vagyok, mert Isten teremtett. Olyan értékes vagyok, hogy Isten még a hajszálaimat is ismeri.
2.-Isten rólam való gondoskodása. Nem hagy magamra.
„Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten!
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép tüzes nappalon
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom”
(Ady Endre: Az Úr érkezése)
Erősödjön bennünk ez az élmény: „Isten gondoskodik rólunk!” (Zsolt68,20) Kívánom, hogy mindannyian érezzük ölelését az utolsó napon.