Sok fiatalnál tapasztalom, hogy mennyire félnek a megszégyenüléstől, hogy
társaik gyengének, gyávának, konzervatívnak tartják őket, és ezért megvetéssel
elutasítással számolhatnak majd az osztályban, vagy a csoportban. Sokszor
azért isznak vagy dohányoznak, mert nem mernek ellene mondani a csoport
elvárásának.
Egy tüneményes, aranyos kislányt egy alkalommal kikezdték osztálytársnői,
mert nem az aktuális divatot követve növesztette a haját és körmeit, és nem
öltözködött az éppen aktuális elvárás szerint. Fiús frizurája volt és jobban
szerette a nadrágot, a laza pólót, mint a köldököm-mindenem kilátszó blúzokat,
trikókat. Többen aztán primitíven megjegyezték: „Nem gondoltad, hogy
átoperáltatod magad fiúnak?” A megszégyenüléstől való félelem sokakat
alkalmazkodásra kényszerít még azon az áron is, hogy ezáltal veszítenek saját
személyiségük vonzerejéből.
A szégyenből fakadó gátlás is ott van folyamatosan közöttünk. Nem merünk
közösségben megszólalni. Butának, ostobának fognak tartani az emberek.
Megbotlik a nyelvem. Belegabalyodom a mondanivalómba. (Hogyha hallgattam
volna, bölcs maradhattam volna.)
A középpontba kerülés is szégyent válthat ki. A középpontba kerülés bizonyos
fokig egyfajta mezítelenséget is jelent. Olyan dolgot láthatnak meg bennem,
amit legszívesebben rejtve tartanék.
Jézus viszont arra buzdít minket, hogy ne féljünk a cselekvéstől, a
tanúságtételtől, a megszégyenüléstől:
„Abban az órában megadatik nektek, hogy beszéljetek. Mert hiszen nem ti
fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek.” (Mt10,19)
Pál apostol Athénban még félt a megszégyenüléstől, ezért a kor filozófiai
nyelvén próbálta előadni a Krisztusi tanokat. De hiába volt a kísérlet, nem vált
be.
Később már félelmeit levetve végül is öntudatosan így fogalmaz:
„ Mi oktalanok vagyunk Krisztusért, ti okosak Krisztusban,
Mi gyöngék vagyunk, ti erősek,
Ti megbecsültek, mi megvetettek.
Mindmáig éhezünk és szomjazunk,
Nincs ruhánk és verést szenvedünk,
Hajléktalanok vagyunk, és kezünk munkájával fáradunk.
Átkoznak minket, de mi áldást mondunk.
Üldöznek minket, de mi elviseljük.
Gyaláznak minket, de mi vigasztalunk.
Szinte salakja lettünk ennek a világnak,
Mindenkinek söpredéke mostanáig.” (1Kor,4,10-13)
Mindig ott a kísértés, hogy védelmezzük az igazunkat. Ám minél erőteljesebben
próbáljuk igazolni magunkat, annál inkább hátrányba kerülünk. Ha elkezdünk
védekezni mások előtt, soha nem jutunk a végére. Ehelyett hallgassunk Jézus
tanácsára: „Ne aggodalmaskodjál azért, hogyan és mit mondj!” (Mt 10,19) Ne
készülj előre részletes védekezéssel, mentegetőzéssel. Bízz egyszerűen abban,
ami megadatik neked! Egyáltalán nem kell igazolnod magad. Szabad olyannak
lenned, amilyen vagy. Ne önmagadban keress tehát okot a mentegetőzésre,
hanem mond azt, ami a szívedben formálódik meg.
Anselm Grün így fogalmaz: „Ha aggódom amiatt, hogy beszéd közben
megszégyenülök, akkor mindig hatalmat adok magam felett a többieknek. A
velem szemben állótól teszem függővé önmagamat és önértékelésemet. Az a
fontos számomra, hogy ő mit gondol rólam. Hatalmat adok neki magam felett.
Helytartóvá válik számomra. Önmagam helyett ő tart markában. Ne törjük
fejünket, hogyan és mit mondunk.”
„Abban az órában megadatik nektek, hogyan beszéljetek. Mert hiszen nem ti
fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek” (Mt10,19)
Hogy ez mennyire így van saját magam is megtapasztalhattam. Egy alkalommal
a „Klub Rádióba” behívott Orosz József egy riportra. A szegényekért végzett
éhségsztrájkomról kérdezett. Többen figyelmeztettek, hogy ne menjek, mert
egyenes adásban szétszed a mikrofon előtt. Rendesen megvárakoztatott, hogy
minél nagyobb feszültséggel álljak a mikrofon elé. Nem néztem az órát, hanem
Jézus nevével meditáltam, míg be nem hívtak a stúdióba. Valóban nekem esett,
és ömlött belőle a kérdések és vádak sokasága. Míg rendesen kifújta magát,
megköszöntem, hogy elmondta a véleményét, és kifejeztem: csak azt nem
értem miért hívott be magához; hogy meghallgassam a monológját? Hirtelen
szembesült a helyzettel: egy ügyes fordulattal teljesen szembeállítottam őt
önmagával. A hátralévő időben a betelefonálók előtt végül egyfolytában engem
igazolt, nehogy ő tűnjön rasszistának hallgatói előtt!
Igen! Ha érintkezésben vagyok önmagammal. Hallgatok bensőmre. Hallgatok
arra, ami felmerül bennem. Bízom szívem impulzusaiban. A halk impulzusokban
maga Isten Lelke szól hozzám. Nem engedem, hogy a többiek, a másik ember
érzülete határozzon meg, hanem egyedül Isten.
Biztos lehetek benne, hogy Jézus velem van, bennem marad!
Mikor tapasztaltam, hogy így hallgatok a bennem megszólaló isteni hangra?