Az Istentől való félelem, már az Ószövetség könyveiből is jól ismert. Hosszú
időnek kellett eltelnie, míg a sokszor könyörtelenül ítélkező Istenből a Szerető
Isten lett.
A legrosszabb a félelem volt Istentől, aki mindent lát, aki minden gondolatot
megfigyel, és aki mindent elítél, ami nem felel meg parancsainak. Anselm Grün
azt írja: „Ha Isten mindent lát, ami benne (az emberben) történik, akkor csak a
kárhozottak oldalára kerülhet. Félelme az elutasítottság érzésével és erős
bűntudattal társult. Nem tudott helytállni egy olyan Isten előtt, aki ismerte lelke
legmélyebb titkait. Kicsinek és bűnösnek érezte magát, elutasítottnak és
elítéltnek. Így a félelem Istentől egyúttal öngyűlölethez, szolgalelkűséghez és
mardosó önkételyhez vezetett.”
A félelemkeltő istenkép egy félelemmel működő, autoriter nevelés része volt. S
ezért vésődött be ez az istenkép olyan mélyen a gyermekek lelkébe. Aki a
neveltetésében elegendő bizalmat tanult, az nem tulajdonított gyakran túl nagy
jelentőséget az ilyen prédikációknak.
Az Istentől való félsz egyik oka biztosan saját kisebbrendűségünk
megtapasztalása. Mielőtt elkezdjük élni életünket, megállapítjuk, hogy mások
sokkal tehetségesebbek nálunk, s hogy nálunk jobb előfeltételekkel
rendelkeznek az élethez. Összehasonlítjuk magunkat másokkal, és rettegünk,
hogy az összehasonlítás során rossz eredményt érünk el.
Van egy érdekes példabeszéd Máté evangéliumában. A talentumokról szóló
példabeszédben egy férfi útra kel, hívatja szolgáit és rájuk bízza vagyonát. Az
elbeszélésben, aki egy talentumot kapott, urától való félelmében elássa a pénz,
majd hazaérkezésekor visszaadja neki a következő szavakkal: „Uram, tudtam,
hogy szigorú ember vagy: aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem
szórtál. Ezért félelmemben menten a földbe ástam talentumodat. Itt van ami a
tiéd.” (Mt25,26-30) A szolga nem hogy nem kap semmit, de kivetik a külső
sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz.
Aki félelemből él, az a végén üres kézzel áll Isten és az emberek előtt. Attól még
azt is elveszik, amit félelemből elásott. Ha ragaszkodunk ehhez a félelemkeltő
istenképhez, akkor életünk külső sötétség lesz. Akkor az életben nincs többé
fény és öröm. Élete sírássá és fogcsikorgatássá válik. Ezt akár szó szerint is
érthetjük. Aki Isten előtt ellenőrizni akarja minden érzését és gondolatát,
szenvedélyeit és tetteit, azt éjszakánként mindaz kínozni fogja, amit el akart
nyomni. Hogy elfojtva tartsa ezeket a dolgokat, valóban álmában csikorgatni
fogja a fogait.
Hogyan értelmezzük Jézus félelemterápiáját? Ebben az esetben látjuk, hogy
Jézus az ember negatív kijelentéseit erősíti fel. Miért? Sokszor látjuk,
tapasztaljuk, hogy akik félnek valamitől, azokat buzdítani, erősíteni szoktak.
„Menni fog ez neked!” „Biztos vagyok benne, hogy képes vagy rá.” Vannak
személyek, akiket ez a hozzáállás még nagyobb félelemmel tölt el. Nem, hogy
kimozdítaná őket az önmaguk leértékeléséből, még inkább aggódnak, hogy mi
lesz, hogyha ezután sem sikerül teljesíteniük.
Egy munkahelyen valaki magára vállalt olyan hibákat is, amelyeket nem ő
követett el. „Biztos jobban kellett volna figyelnem!” – mondta a munkásnő. A
terapeuta, akinek a hölgy elmesélte az esetet váratlanul így reagált a kliens
megjegyzésére. „Nem értem, hogy miért vállalta el ezt az állást, hogyha ennyire
szétszórt és figyelmetlen.” A hölgy hirtelen „kiegyenesedett”, és úgy vélte,
szégyentelen dolog, hogy ilyen rossz színben állítják be. A terapeuta negatív
kijelentése erősítette meg az asszonyt, és hirtelen tudatára ébredt saját
erejének. A terapeuta addig a fokig fokozza a félelmet, ahol már nyilvánvalóvá
és legyőzhetővé válik értelmetlenségének ördögi köre.
Minden félelmünk ellenére kockáztatnunk kell. Kereskedni kell
talentumainkkal, mert különben beleragadunk félelmeinkbe. Az asszonynak is
bíznia kell magában, hogy képes elvégezni a feladatát. Aki bízik a
gondviselésbe, rájön arra, hogy sohasem vagyunk egyedül, sohasem vagyunk
magunkra hagyva.