Édesanyám közel kilencven éves korában halt meg. Az utolsó éveiben gyakran említette, hogy már lassan mindenki elment a régi barátok közül. „Még ha élünk is, de már nem vagyunk képesek arra, hogy felkeressük, meglátogassuk egymást. Sokszor már a telefon sem segít, mert alig halljuk, alig értjük egymást.” Kínzó érzés elveszíteni szeretteinket, egyedül maradni.
Hihetetlen sok gyötrelemmel jár elveszíteni a társamat, aki egyik napról a másikra bejelenti, hogy új társra talált. Elválik tőlem. Nem csak a személyes veszteség, ami gyötrelmet okoz; a gyerekek, akik ott vannak velünk, azoknak gyötrelmét látni fokozott fájdalmat jelent.
Nemrég, unokahúgom mesélte el barátnőjének esetét. Bár náluk semmi nem mutat arra, hogy ilyesmi bekövetkezhet kapcsolatukban, de hirtelen átsuhant szívén, agyán: „Mi lenne ha …?”
Mikor „rendben vannak a dolgok”, ritkán gondolunk arra, hogy kapcsolatainkat törékeny cserépedényben hordjuk. Pedig egy kapcsolat sok fáradságot, gondozást igényel. Ezt láttam azon „Házas Hétvége” csoportokban, ahol a párok még időben időt fektettek abba, hogy a kapcsolatuk, szerelmük, ne hűljön ki. Ezért találtunk ki egy lelkigyakorlatot: „Reflexiós napok házaspárok számára” címmel, hogy még időben tudatosítsák a maguk számára, hogy mennyire fontos a párok közötti rendszeres kommunikáció, intim együttlét.
Létezik egy másik probléma is. Gyakran elvárjuk társunktól, hogy abszolút védettséget, támaszt nyújtson nekünk. „Apukámnak”, „anyukámnak” szólítják egymást, talán tudattalanul azzal számolva, hogy a társam átveszi apukám, anyukám gondoskodó szeretetét irántunk. Egy infantilis kapcsolatban soha sem lesz felnőtt ember belőlünk, aki képes másokért felelősséget vállalni.
Megtörténhet ez szerzetesi közösségekben is, ahol apánk, anyánk helyett, a tisztelendő anyától és atyától várjuk a támaszt, megerősítést.
Hihetetlen birtoklási vággyal kapaszkodunk a másikba, megölve ezzel a kapcsolatunkat. Támaszt, védelmet, biztonságot, megbízhatóságot a másiktól várok ahelyett, hogy én biztosítanám mások számára, mint felnőtt szerzetes.
Mindebből talán jobban érthető Jézus paradox kijelentése: „Aki apját vagy anyját, jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám; aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.” (Mt10,37)
Jézus ezekkel a kemény szavakkal akarja helyére tenni kapcsolatainkat. A szülők miatti félelem képtelenné teheti a lányt vagy a fiút, hogy elhagyja őket, és új kapcsolatba lépve végre felépítse saját életét.
Megtörténhet ez az egészségtelen kötődés, ragaszkodás a szülő esetében is. Jó példa erre, hogy miként vezeti Jézus anyját, Máriát egy úton, ahol le kell válnia fiáról. Máriából sohasem lehetett volna az Egyház Anyja, hogyha képtelen lett volna elengedni saját fiát egy úton, melyet az Atya jelölt ki számára.
Ezt a fiú és anya közötti drámai harcot dolgozta fel Tolcsvay László rockoperájában, a „Mária evangéliumában” is.
A jól ismert kettős, az opera végén:
(Mária)
„Ó, Jézus, rossz napok jönnek:
A nép elhagy, s a főpapok megölnek.
(Jézus)
Így lesz, hiszen így áll az isteni tervben.
Pusztuljon a mag, hogy a gyümölcs teremjen.
Meg kell, hogy haljak, de ne hidd, hogy hiába.
Fájdalmad megváltás, áldás a világra.
…
Én a napból jöttem el s Fénnyé válok újra,
csak visszatérnem kell.
Anyám engedj az útra!
(Mária)
Mond mit tegyek?
(Jézus)
Adj vissza sorsomnak és engedj az utamra
(Mária)
Legyen hát, ahogy a Teremtő akarja!
Anselm Grün így fogalmaz: „Mindannyian magunkban hordozzuk, ami túlmutat a kapcsolatokon: Ez a bennünk rejlő isteni mag, az isteni hívás. Mindenki kap egyfajta hívást Istentől, amelyet követnie kell. Ez konkrétan azt jelenti: lehetnek a házasságban olyan szakaszok is, amikor inkább ezzel a hívással foglalkozom, mint a kapcsolattal. És amikor újra összhangba kerültem önmagammal, újra odafordulok a másik felé. Nem összpontosítok a félelemre, hogy a másik nem ért meg. S ha mindenki összhangban van saját legbensőbb magjával, akkor lehetővé válik egy új közösség. Egy olyan közösség, amelyet nem a félelem és a szorongás határoz meg, hanem a tágasság és a szabadság, a bizalom és a szeretet.”
Így lett a Názáreti Máriából az Egyház Anyja és a Názáreti Jézusból, Krisztus az emberiség megváltója.