11.-Aki Istennel kapcsolatba akar kerülni, annak egy úton el kell indulnia – a.
(Johannes Bours nyomán)
Vannak emberek, akik tökéletesen jól érzik magukat a saját világukban ahol élnek. Meg vannak elégedve azzal, ami van, nem kívánnak változást helyzetükben. Egyszerűen örülnek a földi létnek. Nincs szándékuk, hogy máshová költözzenek.
Vannak viszont emberek, akiknek ez a földi lét nem elégséges. Tudják, hogy ez nem minden. Tudják, hogy a jövőnket keresni kell. Érezni akarják merre vezetnek Isten útjai.
Ilyen ember volt Ábrahám, a hívő emberek ősmintája. Elengedett mindent, amit már biztosan a kezében tartott, és elindult egy olyan jövő felé, amelyet nem ismert, de tele volt ígéretekkel, ahogy a hang azt jelezte neki. Elhagyta a biztosat, az átláthatót, a kiszámíthatót mindazért, ami rá várt.
Olvasmány: Teremtés12,1-4
A teremtés könyvének 11. fejezetével, Bábel történetével, lezárul az őstörténet és a 12. fejezettel kezdetét veszi az emberiség története. Az első mondat, amit Isten az emberhez intéz, így hangzik: „Költözz el …”. A hit útján mindig ez a felszólítás hangzik el. Úgy tűnik, hogyha kapcsolatba kerülünk Istennel, mindig változásra, megszokott környezetünkből való kivonulásra szólít fel minket. Elengedni mindazt, ami megkötött, meghatározta az életem.
Ez a felszólítás mindenkit elér! Meghalljuk vajon vagy sem, ez a kérdés?
Életünknek vannak olyan pillanatai, amikor különböző módon, de az Isten költözésre való felszólítása elér minket. Lehet ez a személyiségfejlődésünk egy meghatározott állomása. Az az idő, mikor identitásunk megerősítésére, megújítására érzünk indíttatást. Történhet akkor, mikor érezzük, hogy itt az idő, hogy elhagyjuk az atyai házat, és lassan felépítsük saját életünket, otthonunkat.
Történhet ez néha drasztikus módon, mikor egy belső lázadó hang indít el minket az ismeretlen világ felé, mint a „tékozló fiú” esetében történt. Mégis valahol törvényszerű, hogy egy adott időpillanatban le kell tudnunk válni az atyai házról.
Házasság esetén maga az Úr mondja: „A férfi elhagyja atyját és anyját. Feleségéhez ragaszkodik és a kettő egy test lesz.”
Életünk nem más, mint állandó felszólítások sorozata, ahol Isten emberi személyek vagy a lelkiismeretünk által arra bíztat, hogy: menj tovább; lépj át a következő kapun, ami előtted áll! Izgalmas pillanat, hiszen a biztonságot jelentő jelen helyzetemből el kell indulnom a lehetőségek felé. Kockázatot jelent a lépés, de e nélkül nincs fejlődés. A legnehezebb lépés talán életünk végén vár ránk, mikor a halál pillanatában kilépünk ebből a világból, és átlépünk – reményünk szerint – a mennyországba.