15.-Aki Istennel kapcsolatba akar kerülni,
annak a pusztában megerősítésre van szüksége az Úr által
(johannes bours nyomán)
A Márk-evangéliumban, a színeváltozás történetében ezt olvassuk: „Egyszer csak megjelent nekik Illés és Mózes, amint Jézussal beszélgettek.” (Mk 9,4) Illés a Messiás előfutára.
történet: 1Kir 18. fejezet
A 9. században (Kr. e. 873–853), mikor Achábnak a föníciai Izebel volt a felesége, az északi országrészben a Baál-kultusz nagyon megerősödött. Acháb leölette Jahve papjait, csak Illés próféta maradt életben. A Baál-kultusz extatikus táncok által kísért összejövetelei népszerűek voltak a nép körében. Illés határozott lépésre szólítja fel a népet: Döntsék el, kivel tartanak: Jahvéval vagy Baállal! Az áldozatbemutatásra szánt két bika a Kármelen, Illés és Baál-prófétáinak oltárán végül is Illés próféta Istenét, Jahvét igazolják. Baál 450 prófétáját kardélre hányják. Izebel, bosszúból meg akarja öletni Illést:
olvasmány: 1Kir 19,1–16
Illés elmenekül, majd egynapi járásnyira kivonul a pusztába, ahol mély depresszióba esik. Egyedül akar maradni, szolgáit visszaküldi Beersebába. Behúzódik egy borókabokor alá és meg akar halni: aludni és már soha fel nem ébredni. Egy erős istenélmény után, amelyet a Kármelen tapsztalt, teljes talajvesztést él át. Teljesen összetörik belülről. A regresszió jeleként egy mély üregben landol. Mindennek vége.
Gyakran megesik, hogy az emberek, akik egészen közel kerülnek Istenhez, hirtelen összetörve érzik magukat. Jeremiás egy alkalommal így kiált fel: „Jaj nekem anyám, miért is szültél” (Jer 15,10). Majd ezt olvassuk: „Nem leltem benne örömöm, hogy a vigadozók körében üljek; súlyos kezed terhe alatt egyedül ültem, mert méltatlankodással töltöttél el.” (Jer 15,17) A Korintusi levélben pedig Szent Pál így vall: „Nem szeretném testvérek, hogy ne tudjátok arról az üldöztetésről, amely Ázsiában ért, és mód fölött, szinte erőnkön felül ránk nehezedett, úgyhogy már életünkről is lemondtunk.”(2Kor 1,8)
Ebben a reménytelenségben végül is van egy pont, ahol abszolút nem várt szabadulás születhet. Ebben a halálosan mély álomban van egy utolsó felkiáltás a „Te” felé, ahol már nem másokat okolunk sorsunk miatt, hanem bevalljuk: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet! Én sem vagyok különb atyáimnál.” De mégis ez a reménytelen mély álomba merülés egy önátadás is. Ebben a végtelen szegénységben, megérkezhet felém a segítség és elér az angyal, és az álom egy fordulatot vesz, amely az élet felé vezet. Megadjuk magunkat és így az Isten megmentő és erős karjába zuhanunk.
„Egyszer csak egy angyal érintette meg és így szólt hozzá: ’ Kelj föl és egyél!’ ” Az Isten szeret gyakran a legmélyebb szegénységünkbe elmerülni. De annyira gyengék vagyunk, hogy sokszor újból visszazuhanunk reménytelenségünkbe, ezért „másodszor is megjelent és megérintette, és azt mondta: Kelj fel és egyél! … Fölkelt evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt ennek az ételnek erejéből, egészen az Isten hegyéig, a Hórebig.” Aki már mindent feladott, Isten az ilyen személyről sem mond le, és nem adja fel a harcot Illésért.
Ez a második mély szakadék nem csak reménytelenséget rejt, hanem az anyaméhhez hasonlóan az újjászületés lehetőségét is. Hogy ismét találkozzon önmagával, újból elindul ezen a belső úton a reményteljes jövő felé.
Az Isten a kérdést: „Mit csinálsz itt, Illés?” – nem azért teszi fel a kérdést, mert informálódni szeretne, hanem végtelen szeretetéből Illést önmaga lényegéhez akarja elvezetni. A kérdés ugyanolyan jellegű, mint amit az őstörténetben Ádámnak és Káinnak tesz fel: „Ádám, hol vagy?” „Káin, hol van a testvéred?” A kérdések által azt akarja elérni, hogy az illető személyek észrevegyék jelenlegi helyzetüket.
A barlang az a hely, ahol Illést ez a kérdés utoléri. Az ember számára újból és újból szükséges egy ilyen „barlang”, egy ilyen hely, ahol a kérdés által magára találhat.
A kérdés felébresztette őt. Az élet felébredt benne. A szenvedély, ami benne volt, ismét felébredt benne. Nem a Jezabel iránti szenvedélyes harag, bosszú az, ami fontos, hanem a népe iránti szenvedélyes szeretete. A Hóreb közelsége, ahol az Isten és népe közötti szövetség elindul, ez ébresztette fel Illést is. Ez a szenvedélyes szeretet felébredésének gyökere.
A 119. zsoltárban olvassuk: „Feltártam előtted útjaimat, és te meghallgattál.” Isten feltárulkozása egy természeti csoda által történik, mint a kivonuláskor, ahol számos természeti csoda kísérte Isten szabadító tetteit.
De itt végül is nem a hegyeket tépő, sziklákat sodró szélvészben, nem a földrengésben, nem a tűzben, hanem a csendben, enyhe szellőben nyilatkoztatja ki magát. A védtelen szelíd szeretetben mutatja meg magát a hatalmas és végtelen Isten. Itt a próféta nem a dörgő prédikációban, nem a más vallásokat bíráló ítélkező hangban, hanem a csöndes imában bizonyul igazi prófétának, és nyeri vissza lelki békéjét, szíve nyugalmát.
Johannes Tauler, a középkori misztikus egy helyen így fogalmaz: „Az Isten képes a villámlás és dörgő viharon keresztül szólni hozzánk, de csendben lehajol azokhoz az emberekhez, akik a pusztában összetört szívvel keresik őt.”
Illés itt megtanult valamit a hallgatás titkáról: Vagyis, hogy a halál élet; a veszteség nyereség. A csend hangja, az Eucharisztia mélységesen szerető hangja. Ez a csend hordoz és táplál minket valójában. A Második Törvénykönyvben ezt olvassuk: „Később a pusztában is láttad, hogy az Úr, a te Istened hordoz, mint gyermekét az egész úton, melyet megtettetek, míg ide értetek.” (MTörv 1,31)
Kérdések
1) Tudok-e a lemondásról a hit útján, az én életutamat szemlélve?
2) Mi az én élettapasztalatom a „pusztáról”?
3) Mi az én élettapasztalatom a „barlangról”?
4) Hallottam már az Isten hozzám intézett kérdését: „Mit akarsz itt”?
5) Mi az, ami megérint egy ilyen illési szituációban?
6) „Egy angyal megérintette őt.” Isten jeleket ad nekünk. Van-e valamilyen jelzésem, amire szükségem volt útközben, és úgy kaptam álomban vagy valamilyen történésen keresztül?
7) Istenképem – a hórebi isteni kinyilatkoztatásra való tekintettel?