Aki Istennel kapcsolatba akar kerülni, 3

3.-Aki Istennel kapcsolatba akar kerülni, …

meg kell tanulnia hallgatni 3.

Isten valóban beszél

III. Isten szól hozzánk különleges meghívottjain keresztül

(a) A prófétákon keresztül.

(b) Az Egyház közössége által.

(c) Az eseményeken keresztül is hív minket: a világban zajló történéseken, a világtörténelemben és személyes élettörténetünkben adódó, jelenlegi társadalmunkat és élettörténetünket meghatározó helyzeteken és találkozásokon keresztül. Különösen a II. Vatikáni zsinat szentelt fokozott figyelmet az „idők jeleinek” (GS 4; PO 9), melyek felhívását az evangéliumok fényében kell felderíteni.

A hallgató figyelés

I. Ahhoz, hogy Isten hozzám intézett hívását meghalljam, kézbe kell vennem a Szentírást, hiszen az egyedülálló módon Isten szava.

(a) Olvasnom és elmélkednem kell, Isten bensőmben megszólaló hangjára figyelve, kutatva, merre hív és merre vezérel Isten Lelke. Ha a Szentírás valamelyik mondata, képe vagy alakja különösen megérint, elgondolkodtat és cselekvésre ösztönöz, akkor épp abban fedezhetem fel Isten hozzám intézett sajátos hívását. Hasonlóan érvényes az Írás szava számomra közel hozó, „közvetítő instanciákkal” való találkozásra is: ilyen lehet a prédikáció, a lelki beszélgetés, a szentek életével való foglalkozás, szent életű emberekkel való találkozás stb. Ezeknek üzenetértékük van, amit természetesen előbb „meg kell fejteni”, oly módon, hogy készen állunk Isten szavának meghallására: „Istenem, mit akarsz ezzel nekem/nekünk mondani?”

(b) Nap mint nap feltenni a kérdést: szűkebb és tágabb életvilágomban hol, milyen eseményekben és találkozásokban, milyen kapcsolatokban és konstellációkban rejlik számomra Isten hívása.

Szükségünk van a nap folyamán néhány perc távolságtartásra, hogy vissza- és előretekintsünk, hogy a számtalan, gyakran véletlenszerűnek tűnő mindennapos eseményekről megkérdezzük: hol szól és szólít meg Isten?

Az ima e formájának, vagyis az Isten jelenlétében végzett nyugodt, rövid elgondolkodásnak a rendszeres gyakorlata, főleg a nap második felének kezdetén, elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy „csupa fül” lehessünk a pillanat szólítására. Amikor valaki gyakorolni kezdi ezt a fajta imádságot, mindenekelőtt megtapasztalja, mennyire felületesen éli a hétköznapokat, mennyire átsiklik jelek fölött és nem vesz észre indíttatásokat.

II. A „szerető figyelem imájának” rövid napi gyakorlatán kívül alkalmanként hosszabb imaidőkre is elengedhetetlenül szükségünkvan. Csendes szemlélődésről van szó, mely begyűjti a hétköznapok „jelzéseit”. A kontempláció szónak tulajdonképpen ez a jelentése: együtt-látni, összeszedni.

Heinrich Spaemann a következő kommentárt fűzi ehhez: „A hallgatás bensőségében válik hallhatóvá az Úr kopogtatása (Jel 3,20) és hangja, amikor a hallgatás már fülelő hallgatás. A fényben azok részesülnek, akik megtapasztalták a sötétséget, az ébresztő szó pedig azok osztályrésze, akik kifogytak már a szavakból. A hallgatásnak azonban ehhez kellőképpen mélyre kell nyúlnia és kitartónak kell lennie.

A sok, olykor egymásnak ellentmondó hang közül melyik Isten hangja? Mire megyek a hitbeli meggyőződésemmel, hogy Isten szól bennem és általam, ha egészen más tényezők is hallatják bennem a hangjukat: jelen van önzésem és rendetlen ösztöneim hangja, az autoritások és társadalmi plauzibilitások bensővé tett hangja, és ott vannak környezetem reflexei, illetve a mindenkori hangulati állapotomtól és kedvemtől függő ábrándozások és érzelmi természetű elképzelések is. Mindezek közepette hol érhető tetten Isten hangja, hol munkálkodik itt Isten Szentlelke?