Aki Istennel kapcsolatba kerül, áldássá válik mások számára – a.
OLVASMÁNY: Teremtés12,1-3
Ezekkel a versekkel valami egészen új dolog indul a történelemben. Isten valakit kiválaszt, hogy „általa nyerjen áldást a föld minden nemzettsége”. Ezért ez a történet mindenki története!
Így indul a fejezet: „Az Úr így szólt!” Történhet egyáltalán valami rossz, ha Isten oldaláról hangzik el egy iniciatíva? Egyébként is mindig Isten a kezdeményező!
De mint látjuk, nem az áldással indul a történet, hanem azt kéri az embertől, hogy „vonuljon ki atyja házából rokonsága köréből arra a földre, amit mutat neki”. Drámai felszólítás! Mindent el kell hagynia, ami eddig az otthont jelentette számára.
Mindazt, amit Isten számára szabaddá teszünk, ő azt Szentlelkével betölti. Amilyen mértékben szabaddá teszed magát Isten Szentlelke számára, olyan mértékben árad ki áldása rá és környezetére is.
Mit jelent ez? Isten a gazdagokat, öntelteket, önközpontúakat, a magabiztosakat nem áldja meg?
Ahogy Jézus mondja, aki úgy kürtöltet maga előtt, mint a farizeusok teszik sokszor az imában vallási gyakorlataikban, már megkapták jutalmukat. Mennyei jutalomra már ne számítsanak. De akikben gyengeségeik ellenére ott él a vágy a szabadság, a nyitottság iránt és törekszenek arra, hogy létrehozzanak saját életükben egy szabad teret Isten számra, azok reménykedhetnek abban, hogy megkapják Isten áldását.
Alapvetően Jézus nem elégszik meg azzal, hogy lelki otthonunknak csak egy részét adjuk át az ő számára. Ő szívünk otthonának minden szobájában jelen akar lenni. Nem elégszik meg azzal, hogy csak egy kis szobában kapjon helyet. Ha életemben marad egy privát terület, amit fenntartok magamnak, ahová Jézust nem akarom beengedni, akkor ebben az estben nem tud megáldani. Isten radikális! Nem elégszik meg részletekkel. Mindent akar! Csak akkor lehetek biztos segítségében, hogyha életem középpontjává lesz!
Praktikusan úgy látjuk, képtelenek vagyunk mindenüket elhagyni. Ahol viszont csak érzéseinkkel, gondolatainkkal tudjuk elfogadni a kiüresedés valóságát, de nem jelenik meg életünkben, ott nem számíthatunk az Úr áldására. Viszont, hogyha képesek vagyunk ráhagyatkozni az Úrra, és megtudunk tenni egy apró bizalmi lépést az Úr felé, ott számíthatunk arra, hogy áldásához is közelebb kerültünk.
Egy alkalommal megkérdeztem egy fiatalt: „Mit gondolsz, mi szükséges ahhoz, hogy szentté váljunk?” Így válaszolt: „Úgy gondolom, hogy a nyitott kezek hozzáállása szükséges ahhoz, hogy a kegyelmet, áldást megkapjuk és továbbadjuk.”
Az Isten így szólt Ábrámhoz: „… vonulj ki házadból, arra a földre, melyet majd mutatok neked.” Ne higgyük, hogy Isten a szegénységbe akarja vezetni Ábrámot! Nem! Ő azt szeretné, hogy beteljesedett életet élne: „Általad nyerjen áldást a föld minden nemzetsége.”
Isten azt akarja, hogy „te válj áldássá”, de hogy ez megvalósuljon ahhoz egy hosszú tanulási folyamaton kell átesnünk. Csak úgy válhatunk mindenki számára áldássá, hogyha mindenki felé, a legkisebbek felé is áldássá leszünk. Ehhez viszont el kell hagynunk eddigi lakóhelyünket, hogy felépítsük először is önmagunkat. (A házasság szentségében is ezt halljuk, „a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik”. Csak ebben az esetben lesz képes egy új, a saját családját, közösségét felépíteni.) Nikolaus von Kues egy alkalommal így fogalmaz: „Légy tieid szolgája és én tied leszek!”
Amennyiben önmagad vagy, hiteles vagy, saját életedet éled és másokkal fel nem cserélhető hivatásodnak élsz, aki élete középpontjából cselekszik, valóban az Isten embere leszel. Ezért el kell engedned mindent, ami nem te vagy, ami megköt, ami olyan szerepbe akar kényszeríteni, ami nincs összhangban bensőddel.